Napjaink árja

Szegény kis blog, igen elhanyagolt állapotban vergődik. De most megpróbálom behozni egy kissé a csúf elmaradásomat.

Először is, időrendben az első hírem, hogy megörökítettek bennünket a nagyvilág számára, vagyis benne leszünk a tévében. Januárban. Az ATV az ovi-sulinkban forgatott, és szerettek volna egy- olyan családot is bemutatni akik nem kaptak idegösszeomlást a spec leszármazottaiktól. Mivel, mint megtudtam, én mosolzogva közlekedek a folyosókon ( nagyon figyelik ám az embert), sőt apa is igen kedves csemetéjével, így ideális jelöltek lettünk. Néhány napi intenzív takarítás után, ami hasonlított a D-nap levezényléséhez ( itt töredelmesen be kell vallanom nektek, hogy a snájdig rend nem az erősségem, szóval kellett az a D-nap hozzá), eljött a nagy nap. Most pedig következzenek a tanúságok dióhéjban, hátha ti is kerültök ilyen helyzetbe még.

1. Ha bevilágítják a lakásodat, ott is pókhálók lógnak ahol te nem láttad eddig. A pók leleményes és ügyes állat, csoda hogy mikre nem képes, a te kontódra is.

2. Ne dugj semmit a bútorok mögé mert elhúzzák,és nagyon kínos megmagyarázni hogy miért tárolsz egy hétliteres pezsgős üveget a fotel mögött. ( pedig tényleg az esküvőnkre kaptuk és nincs szívünk kidobni.)

3. Készülj fel a legvadabb kérésekre is.Ne rebbenjen szemed se ha autista gyermekeddel spontán játszanod kell a kamerák előtt, miközben utolsó reményed a szociábilis Bence ordítva követeli Mici mackót a tévében.

4. Gyakorolj, gyakorolj, gyakorolj! Készen kell állnod arra is, hogy játszi könnyedséggel válaszolj olyasmire, hogy miként jellemeznéd egy mondatban gyermekeidet, vagy magyarázd el mi az autizmus szerinted, miközben a ded ráunva Mackóra a nappali ajtaját veri.

5. Ez okból kérd el előre a kérdéseket.

6. Soha, de soha ne mond a stábnak, hogy a hálószobád tabu, mert tutira azt hiszik hogy a nagyit tartjátok ott lekötözve. ( Bocs nagyik.)

Mindazonáltal túléltük, reményeim szerint el tudtam mondani néhány értelmes mondatot is. A többit meg meglátjuk.

Színház. Ott is jártunk ám. Nem tudom emlékeztek-e még az utolsó színházas élményünkre. Ha nem , következzék egy kis frissítő. Két éve, Máté valóságos rohamot kapott a Kolibriben, ahonnan nagyon kimenni sem lehet, a WC is olyan kicsi, hogy még onnan is kihallatszott Mici ordítása. Megijedt szegénykém ettől az egésztől, a sok gyerek, a hangok, az idegen hely, túl sok volt neki. De nem olyan fából faragtak minket, hogy egykönnyen feladjuk a gyerekeinket! Idén is elmentünk. Láss csodát! Máté élvezte minden percét az előadásnak, még drága Krisztim ( Bebe gyógypedagógusa) ölébe is beült, sőt a színpadra is felment a gyerekekkel. Bebe, hát ő meg olyan csodát látott, hogy percenként elöntötték kis szívét az érzelmek és nem győzte nagy boldogságában Mátét ölelgetni, vagy olyan hangosan nevetett hogy az egész színház zengett tőle. Ilyenkor igazán gyönyörű látni, hogy hogyan virágzanak ki a szemünk láttára a gyerekeink.Nagyon hálásak vagyunk Neki ezért a négy gyerekért. Igazi áldások mind a négyen!

Karácsony. Szép volt, hektikus mint mindig, és most is a dekorálás és a nagytakarítás helyett igyekeztünk egymásra figyelni. Egyik nap az egyik, másik nap a másik Naggyal főztem, ami nagyon klassz dolog volt. Mint tudjátok mi a karácsonyt minden áldott évben más nép hagyományai szerint rendezzük. Ilyenkor igyekszünk autentikus ruházatot, ételeket, sőt terítési módot prezentálni. Ettünk már földön papucsban és vietnámi kalapban, de volt már maharadzsánk is a fa alatt. Idén nem árulom el milyen nép voltunk. Próbáljátok meg ti kitalálni a képről. Nem lesz könnyű mert mindenki más oldalról közelítette meg a témát (na jó, Jánost én se teljesen értettem). Máté karácsonya idén is kicsit más volt mint a hagyományos kép kívánná. Mivel Mici nem rajong a meglepetésekért, ezért maga választja ki az ajándékait, de csak karácsony este bonthatja ki őket. Nincs sírás így, nincs rémüldözés. boldog, így mi is azok vagyunk.