Találóskérdés, avagy kódfejtés haladóknak.

Magyarázok kézzel- lábbal.

Mit jelentenek bebéül a következő szavak?

Áóöm ( Segítségül: egy forma neve)

Eö, áááá ( számok)

Áté ee! ( Ki csináljon mit?)

Olvasó napló helyett

Madó néni, Bebe és a válogató Máté.

Nehéz dönteni...

Bemutató labdával.

Emlékszik még valaki gyermekkorunk rémálmára az olvasó naplóra. Én mindenesetre rém utáltam. Minden fejezet rövid tartalmát kellett lekörmölnünk egy füzetbe. Értelmetlennek éreztem és rettenetesen bosszantott a dolog, hogy ahelyett hogy tovább olvashatnék meg kell állnom és írogatnom. Bebe azért ettől még messze van, de az olvasást végre elkezdte. Hosszasan nézegeti a kedvencét Kisvakondot alias Krteket, valamint a háziállatokat. Lefekvés előtt is odarendel néhányat a kedvenc olvasmányai közül, aztán csak a diszkrét bégetést és nyávogást lehet hallani az ágyából. Ezen felbuzdulva Bebe is könyvtártag lett. A könyvtáros nénit már eddig is az ujjai köré csavarta, de most aztán végképp... Emlékeztetőül, Madó néni az a könyvtáros aki harciasan követeli minden fogyatékkal élő gyerek és felnőtt könyvtári tartózkodását, aki nem akad ki az olvasóterem békéjének átmeneti megzavarásán, ha pl. auti gyermekünk kicsit viharosabban szokja a könyvtár újdonságát. Eredmény? Máté mára profi könyvtártag, aki udvariasan válaszolgat a visítás helyett, " Nem köszönöm, nem kérem!", és élete első valódi szerepjátékaként a könyvtáros bácsi vagyok, gyere a könyvtáramba dolgot választotta. Na jó, egyedi könyvtáros, mert nem lehet a könyvtárból hűbelebalázs módjára válogatni, csak a könyvtáros által nekünk kiutalt példányok vihetőek haza, de csak a gondos adminisztráció után. Rend a lelke mindennek!

Bebe tehát beiratkozott! Én meg nagyon büszke vagyok rá!

4.

Ilyen volt...

És ilyen lett...

Bizony, Bebe nem is olyan régen négy éves lett. Csaptunk is tortás, mókás bulit. Máté, aki új szokásként minden társadalmi eseményt és viszonyulást Marék veronika Boribon sorozatából követ nyomon, fel is hozta a konyhába a Boribon születésnapja című könyvet, és abból figyelte, hogy rendesen meg lett-e ülve a jeles alkalom. Elégedettnek tűnt. Közben nézegettem Bencit és a többieket. eszembe is jutott, hogy négy éve ilyenkor milyen vegyes érzelmekkel szorongattam az apró Bebét. Őszintén, nem őt akartam, nem így. Honnan is tudhattam volna akkor, hogy mekkora öröm lesz, hogy az idő mellette lelassul és olyan sokáig örülhetek annak, hogy neki még most is apró babakezei vannak. Nem tudhattam, hogy ami másnak olyan evidensen történik az életében, az nekünk mekkora öröm lesz. És valóban öröm, üröm nélkül. Hogy megtanulunk mellette egymás erősségeire figyelni, hinni abban hogy semmi sem lehetetlen neki. Megtanultunk a szívünkkel látni, és úgy nevetni, hogy csak az az egy pillanat számítson. Napról napra élni, és napról napra bízni, hinni. Megtanulunk egymásra támaszkodni, hogy amikor elveszítjük a hitünket egy egy sötét pillanatra, biztosan tudhassuk hogy a másik felsegít bennünket. Hogy élvezői lehetünk annak a varázslatos szeretetnek amit csak ő tudott közénk hozni. Hogy milyen büszkék leszünk amikor annyira csak rá jellemzően megsimogatja a vadidegen gyereket a játszótéren. Ő, a mi csodánk, akiért örökre hálásak leszünk Neki, aki gondosan megtervezte és teremtette Bencit! Ha mindezt négy éve tudhattam volna...

Isten éltessen sokáig Bencike!

ui: Egyben szülei vagyunk a legtöbb banánt elfogyasztó, leghangosabb, és legpontosabban célozva dobó gyereknek is (ne is kérdezzétek...). Valamint egy Vezérigazgató vérmérsékletével bíró emberke lelkes nevelői is mi vagyunk. Csak hogy teljes legyen a kép !