Collapse

Látta valaki a filmet? Én már csak nagy vonalakban emlékszem rá, főként egy jelenetre. A sok stresszel szembesülő Michael Douglas egy dugó közepén kiszáll az autóból, becsukja az ajtót és egyszerűen elsétál. Na , így éreztem mostanság magamat. Mint Michael Douglas a kormány mögött kiszállás előtt. Már április eleje óta éreztem, hogy baj van velem. A dolgok egyre szürkébbek, egyre csikorgósabbak lettek. Feszült lettem és fáradt. Nem leltem már kedvemet sokmindenbem, sajnáltam magamat bőszen. Persze ráfogtam ám mindenre a problémát. Biztos a frontok, meg az új vérnyomáscsökkentő... És hajtottam tovább a mókuskereket. Aztán jött a nagy összeomlás . Május közepe tájékán egyszer csak nem tudtam aludni többet. Napokig, hetekig két órákkal próbáltam ugyanúgy funkcionálni.( Nem lehet....) Aztán amikor már eléggé kikészültem egyik éjjel kénytelen voltam szembenézni a ténnyel, hogy a testem jelez. Benyújtja a számlát a folytonos rohanásért, stresszelésért. Ezután jött az önvád, csak rám számíthatnak, én nem adhatom fel, Isten rám bízta őket, én meg... Aztán ez is csendesült bennem. Újabb éjjelek jöttek és egy csendes Hang, "Az én igám könnyű...!" Ami hát összetör egyszerűen nem az Ő igája, hanem valami amit mi vettünk meggondolatlanul magunkra, esetleg mások terheltek ránk. Szóval léptem egyet. Jövőre nincs több fejlesztés heti kettőnél. Viszont lesz idő sok szerelmezésre, barátkozásra, nézelődésre, pakolászásra. Ahogy serpák mondták a hegymászóknak egy alkalommal, "Túl gyorsan megyünk, elhagytuk a lelkünket, meg kell várnunk amíg utolér." Hát így hagytuk mi is el a mi lelkünket, most pedig leülünk és megvárjuk a míg minket is utolér a miénk.