És ilyen lett...
Bizony, Bebe nem is olyan régen négy éves lett. Csaptunk is tortás, mókás bulit. Máté, aki új szokásként minden társadalmi eseményt és viszonyulást Marék veronika Boribon sorozatából követ nyomon, fel is hozta a konyhába a Boribon születésnapja című könyvet, és abból figyelte, hogy rendesen meg lett-e ülve a jeles alkalom. Elégedettnek tűnt. Közben nézegettem Bencit és a többieket. eszembe is jutott, hogy négy éve ilyenkor milyen vegyes érzelmekkel szorongattam az apró Bebét. Őszintén, nem őt akartam, nem így. Honnan is tudhattam volna akkor, hogy mekkora öröm lesz, hogy az idő mellette lelassul és olyan sokáig örülhetek annak, hogy neki még most is apró babakezei vannak. Nem tudhattam, hogy ami másnak olyan evidensen történik az életében, az nekünk mekkora öröm lesz. És valóban öröm, üröm nélkül. Hogy megtanulunk mellette egymás erősségeire figyelni, hinni abban hogy semmi sem lehetetlen neki. Megtanultunk a szívünkkel látni, és úgy nevetni, hogy csak az az egy pillanat számítson. Napról napra élni, és napról napra bízni, hinni. Megtanulunk egymásra támaszkodni, hogy amikor elveszítjük a hitünket egy egy sötét pillanatra, biztosan tudhassuk hogy a másik felsegít bennünket. Hogy élvezői lehetünk annak a varázslatos szeretetnek amit csak ő tudott közénk hozni. Hogy milyen büszkék leszünk amikor annyira csak rá jellemzően megsimogatja a vadidegen gyereket a játszótéren. Ő, a mi csodánk, akiért örökre hálásak leszünk Neki, aki gondosan megtervezte és teremtette Bencit! Ha mindezt négy éve tudhattam volna...
Isten éltessen sokáig Bencike!
ui: Egyben szülei vagyunk a legtöbb banánt elfogyasztó, leghangosabb, és legpontosabban célozva dobó gyereknek is (ne is kérdezzétek...). Valamint egy Vezérigazgató vérmérsékletével bíró emberke lelkes nevelői is mi vagyunk. Csak hogy teljes legyen a kép !
