Nehéz napokat élünk mostanság. Mici elbizonytalanodott. Amint már írtam eddig is ragaszkodott a teljes figyelemhez ha itthon volt, de ez mostanra permanenes rettegéssé fajult. Fél mostanában mindentől és mindenkitől. Gyerekektől válogatás nélkül, új helyzetektől, új helyektől. Ismét nehézkessé vát az orvos meglátogatása, vagy egy cipő megvásárlása, bármiféle gyerektársaság pedig teljesen kilőve. Máté ismét mantráz" Nem bánt, nem bánt!", menekül és a kezemen lóg. Játszótérre csak akkor megyünk, ha egyedül lehetünk. A programot szinesíti mostanra az elégedetlenkedő pillantások sokasága. Gyermekeik fülét befogó anyák, és a neveletlenségről előadó nagymamák fűszerezik az előadást és ne is beszéljünk a "majd én megmutatom neki, hogy hogy kell ezt elintézni egy gyerekkel" nénikről. Hiába, Máté kinőtte a "majd kinövi, minen három éves ilyen hisztis" korszakát. Mindenkinek pedig csak nem tarthatok kimerítő gyógypedagógisi előadást. Hát igen, majd túl leszünk ezen is. Olyan Mátéval az élet mint a hullámvasút, most lejtmenet van, de megyünk mi még felfele is. De tudjátok mit? Lehet ám ebből is tanulni és fejlődni. Tanulni, hogy Mátét lássuk minden helyzetben, ne Máté reflexióját másokban. Tanulni önmérsékletet, humorérzéket, alázatot ( a jó értelemben véve). Persze lehet depresszióba dőlni is, és engem megvert az Isten érzésbe temetkezni. Én még most is hiszek abban, hogy van döntésünk.