Collapse

Látta valaki a filmet? Én már csak nagy vonalakban emlékszem rá, főként egy jelenetre. A sok stresszel szembesülő Michael Douglas egy dugó közepén kiszáll az autóból, becsukja az ajtót és egyszerűen elsétál. Na , így éreztem mostanság magamat. Mint Michael Douglas a kormány mögött kiszállás előtt. Már április eleje óta éreztem, hogy baj van velem. A dolgok egyre szürkébbek, egyre csikorgósabbak lettek. Feszült lettem és fáradt. Nem leltem már kedvemet sokmindenbem, sajnáltam magamat bőszen. Persze ráfogtam ám mindenre a problémát. Biztos a frontok, meg az új vérnyomáscsökkentő... És hajtottam tovább a mókuskereket. Aztán jött a nagy összeomlás . Május közepe tájékán egyszer csak nem tudtam aludni többet. Napokig, hetekig két órákkal próbáltam ugyanúgy funkcionálni.( Nem lehet....) Aztán amikor már eléggé kikészültem egyik éjjel kénytelen voltam szembenézni a ténnyel, hogy a testem jelez. Benyújtja a számlát a folytonos rohanásért, stresszelésért. Ezután jött az önvád, csak rám számíthatnak, én nem adhatom fel, Isten rám bízta őket, én meg... Aztán ez is csendesült bennem. Újabb éjjelek jöttek és egy csendes Hang, "Az én igám könnyű...!" Ami hát összetör egyszerűen nem az Ő igája, hanem valami amit mi vettünk meggondolatlanul magunkra, esetleg mások terheltek ránk. Szóval léptem egyet. Jövőre nincs több fejlesztés heti kettőnél. Viszont lesz idő sok szerelmezésre, barátkozásra, nézelődésre, pakolászásra. Ahogy serpák mondták a hegymászóknak egy alkalommal, "Túl gyorsan megyünk, elhagytuk a lelkünket, meg kell várnunk amíg utolér." Hát így hagytuk mi is el a mi lelkünket, most pedig leülünk és megvárjuk a míg minket is utolér a miénk.

Az igaz hitrül... (vagy legalább is annak a bontakozásárul)

Eddigi ténykedéseimet, hogy személyes hitemből akár egy szikrányit is átadhassak a legkisebbeknek, főként a szeretet átadására szorítottam. Ez talán mindennek a kezdete és vége, szóval az irány azért annyira nem volt rossz. Kedves történet az akkor már aggastyán János apostolról, hogy amikor tanítványai unszolták, hogy prédikáljon az istentiszteleten rendszerint már csak erre az egy mondatra szorítkozott " Gyermekeim, szeressétek egymást!".

Szóval, én is "csak" szerettem őket, mivel Mátét egyáltalán nem izgatta egy láthatatlan Lélek jelenléte eddig, Bebe hát ő meg csak kicsike. Mostanra viszont fordult a kocka. Az evés előtti és esti imákat számon tartják, mi több Bebe igazi kultuszminiszterként, ha észleli hogy valaki ima nélkül kezdene enni az asztalnál, a kis kezeit összekulcsolva fixírozza az illetőt amíg az észbe nem kap. Máté pedig esténként végeérhetetlen hálaadó alkalmakkal örvendeztet meg. Meg akar köszönni Jézusnak mindent ami csak az eszébe jut ( cipőt, játékot, Bebét stb...) Általában azzal a misztikus kijelentéssel zárja , hogy " Bent van a Jézus!"

Mátéságok és Bebeségek

Máté egyik este kissé lehangoltan jelent meg a nappaliban lefektetés után.- Mi történt Micike?-kérdeztük. -Elaludt a gyertyám, fel kell kelteni.-
Emlékeztek, Máté egy zárható mécses fényénél alszik el. Mostanra túl lettünk a nemalvós korszakon végre. Viszont teljes gőzerővel dúl a mamázós korszak. Az ideje javarészét az ölemben ülve tölti, meséltet és énekeltet magának. Egész csinos népdal repertoárt sajátított már el. Még a hajlítások is pontosan a helyén vannak amikor énekel. Amúgy sem marad el mellőlem egy pillanatra sem. Igen, még a wc ügy is közügy lett. Ha templomba megyek, még késő este is néha kijön ellenőrizni szombat este, hogy nem párologtam-e el.
Nem tudom írtam-e már a Delej utcáról, ahová Máté mostanában heti egyszer egyéni fejlesztésre jár Katihoz. Nagyon szeret ott lenni, Katit pedig teljesen a szívébe zárta. Úgy dolgozik neki mint egy kisméretű sztahanovista. Kati így is becézi. Komoly arccal üldögél az asztalnál, akár háromszor, négyszer 10-12 percet is némi átvezető játékkal körítve, és addig nem áll fel az asztaltól amíg mindent meg nem oldott. Akkor sem ha Kati magára hagyja. Nagyon büszke vagyok rá!
Bencó... Na igen. Először is nekem még nem volt két és fél évesem aki megérezve, hogy aznap rosszul vagyok az ágyra parancsolt és betakart. A beszéddel is haladunk. Cica hoppá!- mondogatja miközben kiköpdösi az ételt az etetőszéke alatt keringő macskáknak. Anya, hamma, búú, oroszlánhang, miáú, kutyaugatás, háp . Ezeket mondja már. Na, meg mostanában lakberendez. Most nem a szétdobált játékokra gondolok, hanem az eltologatott bútorokra. Járni tanul velük.

Áttörés az érzelmek kifejezése terén

Máté a délutánjai java részét az ölembe fészkelődve tölti valamiért. Beszélgetünk, dudorászunk. Egy ilyen alkalommal véletlenül lefejelt, én pedig a meglepetéstől feljajdultam. Szegény először megijedt, aztán láthatólag járni kezdett a kis agya hogy most mi legyen, aztán odahajolt az arcomhoz és puszilgatni kezdett. Tudom, hogy ez másnak nem nagy dolog, de Máté egyrészt rájött, hogy fájdalmat okozott véletlenül ezért kiáltottam egyet (képes volt más ember nézőpontjából szemlélni az eseményeket), másrészt kezdeni akart valamit a helyzettel amit ő okozott, még ha véletlenül is. Azóta rendszeresen alkalmazza a baj-puszi megoldást. Várom, hogy mikor csókol meg valakit a metrón ha a lábára lép.. :)) Na jó, ez csak vicc volt.

Mostanában azért gond is akad elég . Szegény ismét alvásgondokkal küzd. Gyakran este 11 után is ébren van, úgy hogy nem alszik délután. Teszi ezt akkor is ha konkrétan több órát szaladgálunk, ickázunk és focizunk a szabadban. Utálja ő is a dolgot, meg én is aki már kilenckor összezuhan(na). Mától megpróbáljuk a homeopátiát. Hátha...

Esti csendben

Hosszúak ezek a napok így télen. A legnagyobb baj, hogy mire Puri Bebe felébred délutáni szunyókálásából sötét lesz, és már sétálni sem jutunk ki.A hétköznap délelőttjeink pedig a mindenki által nagyrabecsült Flúgos futam című rajzfilmre hajaznak, szóval a léha sétálgatás már nem fér bele. Az estéink viszont nagyon meghittek lettek amióta gyertyafénynél töltjük az utolsó fázisát. Lassan vetkőzünk, fürdünk. Nem kapkodunk. Közben beszélgetünk, énekelgetünk ezt azt. Gyertyát gyújtunk, csodáljuk. A végén elmeséljük a magunk írt mesét, elénekeljük az altatóinkból fűzött kis csokrot, imaképp pedig az Adjon Isten jó éjszakát!-ot. Máté elfújhatja a gyertyáit, miközben megszámolgatja őket, csak egy marad égve a szekrénye tetején egy zárt kis mécsesben. Szóval, megadjuk a módját a dolognak.

Megúszta

Bebó-Puri ismét megúszta az orrmandulája kivételét. Nem úgy Laci papa Rckevéről való felbumlizást, hogy Micire vigyázhasson, én a több tonna vega kaja megfőzését, mert a kórház a hagyományos parizeres vonalat követi, gondolom tradícionális és anyagi okokból.

Miután beértünk a kórházba és a dokink gyorsan átirányított az altatóorvoshoz a rutin vizsgálatra, a doktornéni elkerekedő szemekkel kérdezte, hogy tulajdonképpen mi a szöszt keresünk itt. A gyerek gégéje és légcsöve szerinte két hét alatt nem nőtt nagyot. Látszott rajta az előző intubálási kisérleteének nyomasztó emléke. Végül, azt ajánlotta fel, hogyha már bejöttünk és mi nagyon szeretnénk, akkor ő megpróbálhatja egy alternatív módszerrel intubálni, de az nagyon veszélyes, de megígéri, hogy azonnal leáll vele ha bajt észlel. Na, persze hogy nem akartuk kipróbálni a dolgot. Ismét bevegyszerezni, altatni azért hogy húsz percen belül kiderüljön hogy nem fog összejönni. Amúgy is mostanában olyan rossz érzésem volt ettől a műtéttől, valami belül azt súgta hogy feleslegesen csináljuk. A dolgot így egy év múlvára napoltuk, addig hallásvizsgálat lesz. Ezt sem értem hogy minek, mivel eddig egy vizsgálat sem hozott értékelhető eredményt az elmúlt évben. Majd rákérdezek.

Bebe kapott homeopátiás műtéti felkészítést, így most az éhezést sokkal békésebben tűrte, és persze rögtön begyűjtött két nővérkét is magának akik alig várták, hogy végre az osztályra kerüljön a kis Puri.

A nagy kép remix

Máté öt éves lett, aztán a szülinapi buli valahogy beőrült ... A jó Dr. Gerda mindent meggyógyít.

A balesetet szenvesett sün, avagy "és lesz sünitorta is..."

Így nem aludtak a Balatonnál együtt, avagy miért is nem alszik egy szobában a két fiú.

Homokot eszik és macskát nyaggat.