Keresztút

Bebe Erikához bújik.

Erika szeretget.

Krisztus a kereszten.

Veronika nővér( barna kabátban) a Veronika kendője stációnál.

Krisztus és cirenei Simon .

Veronika nővér még hetekkel ezelőtt meghívott egy különleges keresztútra, ahová Bebe és én mentünk el. Máté még kicsi lett volna ehhez, ő íg maradt papával , Bebe meg úgyis szeret babakocsiban aludni. Fogyatékosok jelenítették meg a stációkat, volt gitár meg éneklés és persze gyönyörű elmélkedések a természet lágy ölén. De most nem is erről szeretnék írni, hanem az élményről ami ezek között az emberek között ért. A fogyatékosok nyílt szívű kedvessége, az a bizalom és barátságosság amivel felénk fordultak megdöbbentett. Nem nagyon ismertek engem, bár néhányszor futólag már találkoztunk, de biztos vagyok benne, hogy nem emlékezhettek rám. Az együtt eltöltött idő olyan volt lelkileg számomra, mint egy délután szellemileg egy csapat asztrofizikussal, csak itt nem az eszes beszélgetések töltöttek fel, hanem a feltétel nélküli szeretet simogatta meg a lelkemet. Ezeknek az embereknek eszük ágában sem volt minket kiközösíteni, mert nem olyanok vagyunk mint ők, vagy mert nem ismernek. Belém hasított az érzés, hogy és mi intézetekbe zárjuk ezeket az embereket, hát ki melegíti át így ezt a didergős világot? Nem az ellen vagyok én, hogy profik segítsék abban őket, amire rászorulnak, de olyan elzártságban tartjuk őket ami nem csak, hogy nem helyes, de a legnagyobb botorság egy elmagányosodó világban. Nem kérünk az értékeikből. Megtennénk ezt egy tehetséges tudóssal vagy zenésszel?

A keresztút alatt sokszor elszorult a torkom, hiszen végigjárhattam Krisztussal ezt az utat, és végig a saját keresztemmel, és végig fogyatékos társaim keresztjét emelve. Hiszen itt cipelik ők is a sajátjukat köztünk, és mi mégis gyakran csak a saját keresztünkről vagyunk hajlandóak beszélni. Nekünk milyen nehéz egy ilyen családtaggal, a társadalomnak milyen teher stb. Hogy mindeközben társaink mit élnek át, arra nem szívesen gondolunk, hiszen ők csak fogyatékos emberkék. Emberkék, na ettől kapok én frászt, hát már emberek sem lehetnek csak "kék"? Szóval van kereszt mindkét oldalon. A mi Krisztusunk is cipelte kitartóan a Szentkúthoz menet a keresztet, egész addig amíg az fel nem törte a vállát. Akkor elkeseredésében elsírta magát. Körülálltuk, vígasztalgattuk, aztán egy nagy sóhajjal felvette megint, és újra elindult vele. Persze segítséget is kapott ez alkalommal, de mégsem állt ki és mondta, hogy neki ennyi cipekedés bőven elég volt. Amikor véget ért a keresztút a mi Krisztusunk is meg akarta nézni az akkor már vígan nézdegélő Bebét. Amúgy is nagy sikere volt Bebének. Megköszöntem neki a szép munkát és megöleltük egymást. Már a buszmegállóban búcsúzkodtunk, amikor elindulva hallottam, hogy valaki szalad utánunk. Jézus volt az, még egy utolsó ölelésre és sziára érkezett. A kommunikáció szerves részét tette ki itt köztük az érintés, a mosoly, a simogatás. Bebe pedig ismét lenyűgözött. Mikor Erzsivel beszélgetett vidoran mosolygott neki, de amint Erika kérte, hogy megfoghassa, és az ölébe vette, Bebe egy gyors változáson ment át. Szinte teljesen ellazult Erika kezében. Ráhajtotta a fejét a melkasára úgy figyelte , hogy mit is mond neki új barátnéja. Erika pedig lenyűgöző gyöngédséggel babusgatta, susogott neki a fülébe. Csoda volt látni kettejüket. Sajnos a képek nem lettek túl jók, de azért megmutatom új barátainkat. Remélem, ha fiúk nagyobbak lesznek, és egy kicsit felszabadulok, többet tudok segíteni Veronika munkájában, és többet lehet együtt ezzel a csapattal.