Táncolunk a fiúkkal

Ma hirtelen elkapott bennünket a táncos kedv, és a fiúkkal végig táncoltunk a lakáson. Bebe rém élvezte. Ahogy ott ugráltunk hirtelen eszembe jutott az elmúlt év. Az, hogy egy fél éve, ha valaki azt mondja, hogy vígan ropok a "sorscsapotta"gyerekeimmel, biztos teljesen hülyének nézem. De ott ugráltunk kimelegedve mind, és én most sem láttam mást, mint két csodálatos gyereket. Hogy nem teljesen kockák? Az biztos. De, ahogy az édesanyám annyiszor elmondta"Fiam, te sem vagy teljesen komplett...", szóval mi így jó csapat vagyunk.
Amikor Bebe született, és Mátéról kiderült az autizmusa, le voltam törve. Utáltam, és még most is utálom, ha sajnálják őket. Az olyan mintha azt mondanák, nincs jövőjük. Pedig nekik van, nagyon is. Megtanultam őket Bebének és Máténak látni, hogy az egyik Down a másik meg auti, az csak annyiban fontos, mint, hogy az egyik barna hajú, a másik pufók. Egyike annak a millió tulajdonságnak amivel bírnak.
Bebe születésénél elsirattam egy soha meg nem született álmot, és nem hagytam, hogy megszülessen a valódi fiam. Nem láttam Bebét csak egy törött álmot. És ő megvárta amíg ez elcsitul bennem. Ő ott várta, hogy végre felfedezzem, hagyjam megszületni őt magát.
Most már inkább büszke vagyok a különleges gyerekeimre. Mindre.
Elmúlt egy év, és én hálás vagyok érte Neki, hogy új dolgokat tanulhatok meg a fiaim révén.