Tökéletesség

Pénteken Zsuzsiékkal színházban voltam. Ez a kivételes alkalom, mert eljárni sem igen volt eddig alkalmunk, a karácsonyi ajándékom volt. Megnéztük A nyolcadik napon-t amit Szalay Krisztina írt, és ő is játszotta a főszerepet. Neki is van egy sérült gyereke, ezért tartotta fontosnak erről beszélni. Most nem akarok színházi kritikát írni, béna is vagyok ehhez, meg azt mindenki elolvashatja bárhol. Még csak igazán nem is arról írnék, hogy játszik benne egy Downos kisfiú, Botond, méghozzá nem is akárhogy. Hitelesen, és a leghitelesebben Botond ölelgetni tudott és szeretgetni amikor a szerepe úgy kívánta. Arról írnék ami eszembe jutott a darab kapcsán. Emlékszik valaki, hogy Andersen Hókirálynőjében mit kellett a királynő fogságában éles jégdarabokból Kaynak kirakni? Egy szót. Találkoztam olyan fordítással, ahol ez a szó az Örökkévalóság volt, de olyannal is ahol ezt Tökéletességnek fordították. Én az utóbbit szeretem jobban. Hányszor vagyunk mi is olyanok mint Kay! Megpróbáljuk kirakosgatni a Tökéletességet ilyen olyan darabkákból. Szép autó, rendezett háztartás,pompás kert, divatos testalkat,ruha, egzisztencia, tehetséges, mutatós kölkök, nyaralások, soroljam még a darabkáinkat? Aztán nagy nehezen, ha egyáltalán sikerül is valahogy összeeszkábálnunk a Tökéletességet, hirtelen az első nap hatására elolvad, és mi ott állunk a Tökéletlenségünkkel. Ilyenek vagyunk, mi emberek! Szeretnénk tökéletesnek tűnni kívülről, és sokszor egy csöppet sem érdekel minket a belső tökéletesség. De az olvadás az mindig jön...Lehet, hogy egy Down gyerekkel és egy autistával nem lehet ilyen értelemben Tökéletesnek lenni, de milyen felszabadító érzés is az, hogy nem is kell. A darabbeli család így is tökéletes volt. Mindenki változott, és jó irányba egymástól. A sérült kisfiú által a mama, a nagyi mind tanultak valamit a valódi Tökéletességről, és levethették a terhét a kényszerű törekvéseknek. Emberileg többé váltak ebben a helyzetben. Nemrég Greg azt mondta nekem, hogy az anyaság egy mártíromság. Feladás, és lemondás valakikért. Persze jól esne egy kicsit mártírkodni néha:), de ellent kellett mondanom neki. Valóban sok feladás,de én most is úgy érzem, hogy emberileg többet kaptam a gyerekeimtől, bizony mind a négytől, mint amennyibe ez került nekem. Többet tanultam meg általuk, jobban csiszolódok mint bármi más által. Amíg nem volt Máté, és Bebe addig a "normálkáim" mellet azt hittem elértem a teljesítményem csúcsára. De Valaki a lécet még magasabbra tette, és várta, hogy ugorjak. Sose gondoltam volna, hogy ez menni fog nekem. (Megtanulok kínomban parkolni az Ilka utcában, jobban beosztani a csöpp időmet, és állandóan arra vezetni magamat, hogy a lényegas dolgokkal, a körülöttem élőkkel törődjek inkább. )
Lehet, hogy a Tökéletesség a Tökéletlenséggel kezdődik. Nem ez lenne Isten egyetlen paradoxonja.