Történt tegnap, hogy Bebe szoptatáskor egymás után vagy négyszer jól megharapott. Eddig még nem nagyon vetemedett ilyesmire, de hogy elejét vegyem a vetemedésnek rászóltam. Természetesen nem kiabáltam, nem is sikítottam a harapásnál, csak csendben de határozottan azt mondtam neki , hogy " Nem, ne harapj! Ez fáj nekem!" Bebe megállt, sokáig kutatólag nézte az arcomat, majd olyan keserves sírásra fakadt mintha megütöttem volna. Szerintem pontosan értette hogy mit akarok neki mondani. Nem győztem vígasztalni csöppemet. Sokat hallottam már a Down gyerekek/felnőttek hihetetlen ráérző képességéről, empátiájáról, és most láthattam is hogyan működik élőben.
Aztán egész nap nem akart enni Bebe, ami nála elég döbbenetes. Végül este egy jó órás sírásba tört ki, ami legalább ilyen döbbenetes. Még nem hallottam ennyit igazán sírni. Nyafizni igen, felháborodni, megijedni igen, de fájdalmasan sírni még nem. Végül magamra kötöztem és ott megnyugodott, de megint lenyűgözött . Ha csak duruzsoltam neki hálásan nézett és szuszogott, de amikor azt mertem neki mondani, hogy " Ugye fáj a fogad csöppem!" a kis szája azonnal legörbült és demonstratíve zokogni kezdett. Először nem akartam hinni a szememnek, de amikor harmadszor is megismételtük a produkciót rá kellett jönnöm, hogy ezt is valahogy megértette.
Az alsó első kettő már majdnem kint van, de csak sajnos majdnem... Az ínyét még megmutatni sem hajlandó, eltolja a kezemet ha meg akarnám nézni. Azért az éjszaka nyugodtan telt némi fájdalomcsillapító hatására.
A tegnapi nap nagy eseménye volt még Ráchel barátnőm látogatása. Vele a főiskolán ismerkedetem meg, és arról híres, hogy ő az az ember az életemben akivel ha tíz évig nem beszélünk és aztán felhívjuk egymást pont ott tudjuk folytatni ahol befejeztük, mintha el sem telt volna az a bagatel kis idő. Azt hiszem ezt hívják egy hullámhossznak, és ezt nagyon meg kell becsülni, mert ilyen ritkán adatik meg az életben. Mikor elment, Máté szomorúan sóhajtott fel , "Elment a Róhel néni!" , aki mellesleg ellátott egy remek gyerekkönyvvel is minket. Csak ne laknánk ilyen messze egymástól...
2 megjegyzés:
Csodálatosak vagytok!
Korábban alig valamit tudtam a Down-sindrómáról, de a Down-osok rendkívüli érzelmi intelligenciájáról már akkor hallottam!
Egyébként nagypapával együtt meg vagyunk győződve arról, hogy a babák általában is sokkal többet felfognak, megértenek, mint amit fölteszünk róluk, csak a felnőttek nem veszik észre a finom kis reakcióikat. Az a szeretet és figyelem, amellyel Te foglalkozol a picurkákkal, lehetőséget ad, hogy mindezt észrevedd.
Tegnap elmuulasztottam azon lelkendezni, hogy most látjuk Bebét először fölemelkedni a kinyújtatt karocskája segítségével, és megejtő komolysággal szemlélni a "megnövelt" horizontú világot. Gratulálok! Lesz ebből mászás is, járás is és még nagyon sok minden! Hajrá, Bebe! Hajrá, mindnyájan!
Megjegyzés küldése