2007. december 7., péntek
Szomorkodós
Most néztem meg Norka blogját, és azonkívül, hogy gyönyörködtem Marciban, és Tomikában egy jót, sajna nem tudtam nem észrevenni, hogy Bebus mennyivel gyengécskébb mint Tomika. Nem tudja még kinyomni magát a két karjával, bár a tornájában szerepel ilyesmi. Persze ő a legigyekvőbb tanuló itthon, századszor is görög a szőnyegen, és negyed órákat töltünk a nagy kék labdán gurulva ide-oda, és még soha egy rossz szava sem volt ellene. Na, de a hipotóniát nem olyan könnyű sarokba szorítani sajnos. Még most is összegörnyedve ül, mint egy újszülött és csak néha néha húzza ki magát. Az embernek lánya meg tele van drukkal, hogy jaj most mi lesz. Persze nem mondanám, hogy egyáltalán nem fejlődött semmit se, hiszen a héten láttam már néhányszor hasról hátra forogni, ellenkező irányban meg tök profi már, és a hátán is tud közlekedni meg nyulkál dolgokért, és néha nagyon igyekezik minden gyengesége ellenére is hason is magához húzni dolgokat. Édes, hogy ő is mennyire igyekszik. Az ember mégis néha pánikba esik, bár kb ezer dolgot tudnék felsorolni miért nem kéne, de mégis...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
7 megjegyzés:
Akkor légy szíves nézd meg a 2006-os év elejét is: Marcika viszont 7 hósan kezdett kúszni, mászni pedig csak 10 hósan! Szóval ez annyira még nem is a hipotónia függvénye! :)
Bebe amúgy meg imádnivaló, as you know.
Hát kúszni aztán még mi sem, csak háton közlekedünk. Szerintem a háta és a karja még túl gyenge, de időt kell hagyni mindenre.
Jó, hogy itt nem olyan bejegyzések vannak, amik miatt utáltam anyukák közé keveredni a játszótéren. Tudod az én gyerekem már egy hónaposan szobatiszta volt, meg egyebek... Oli 7 hónaposan fordult meg a hátáról a hasára, kb. 1 évesen mászott. Két időpont közti időt pedig kúszással töltötte, és a végén már senki sem értette, hogy miért nem mászik. Egy szép napon viszont pelenkázás közben csöngött a telefon, otthagytam a szönyegen meztelenül, hogy felvegyem a telefont, és akkor mit látok, Oli neki indul kúszva a szőnyegen, majd eléri a parkettát, ami úgy tűnik már túl hideg volt a hasának a kúszáshoz, és neki áll ezerrel mászni. Hát ő igy tanult meg mászni. Ha akkor nem szólal meg a telefon, lehet, hogy még most is csak kúszva közlekedne... :)
Egyébként is mai rohanó világunkban hova az a rohanás, Bebe bölcs és már most tudja, hogy ez a mentalitás nem vezet semmi jóra...
Drága kriszti! Te ne tudnád, hogy minden gyereket csak korábbi önmagával szabad összehasonlítani?! Vigasztald meg magad: vedd számba, mi mindent tud már Bebe! az öt hónapos korához képest, négy hónapos korához képest vagy ahhoz képest, amikor haza vittétek a kórházból. Az eddigiekből úgy értettem, hogy ez a leltár már nem is rövid! Nem kezdem fölsorolni, mert csak az derülne ki belőle, mi mindent nem tudok a tulajdon unokámról...
(Nagyon halkan és nagyon zárójelben: ezek a szomorkodások-szorongások emelik ám a vérnyomást...)
Légy szíves, javítsd ki ennek a posztnak a címét! :)
Köszi mindenkinek! A gond az, hogy egy "normál" gyereknél az ember lánya legyint, hogy na és, majd legfeljebb 2 hónap múlva, hova rohanjunk. De azoknál a babóknál, ahol a nem fog megtanulni soha beszélni, vagy csak négy évesen fog járni veszélye lebeg az ember feje felett, minden kicsi dolog hirtelen óriásnak tűnik. Persze ez egy olyan helyzet amivel nekem kell megbírkóznom, és igyekszem is, mert azért tudom ám én azt is, hogy az állandó elvárások egy gyerek felé enyhén szólva is inkább leépítik a bizalmat.
Az említett veszélyek szerintem nem fenyegetnek! Hangára azt mondták mikor megszületett, hogy olyan hipotón, hogy örüljünk, ha megtanul járni. Még az elemi reflexeket sem produkálta mindig. És mi történt húsz hónapos korában? Egyedül rohangált. (mellesleg 5 hónaposan nem forgolódott)Szóval még egy ok a többi ezer mellé, hogy ne szomorkodj!:-)
Megjegyzés küldése