2007. szeptember 28., péntek

Down Ambulancián jártunk

Reggel frissen és vidáman a hónom alá csaptam Bebét, bevágódtunk a Fekete Nyílvesszőbe ( az autónk) és ezerrel robogtunk egészen Csillaghegyig, ahol is beleszaladtunk az évezred dugójába. Másfél óra alatt megtettünk két kilómétert a Szentendrei úton. Az autós kollégák a maguk vérmérséklete szerint ütötték agyon az időt, voltak telefonálók, az elmaradt szerelmi életet nyélbe ütők, a reggeliző-borotválkozó részleg, az alfába lement zombik( valószínűleg csak nyitott szemmel aludtak), a dühöngős dudálók, és én aki látszólag magában beszél, mivel az akkor már igen éhes Bebét csitítgattam . Kilenctől tizenegyig ültünk a dugóban. Bebe viszont ismét elvarázsolt. Kezdetben szóvá tette, hogy most már aztán enne, de aztán nyugodtan várt és nézelődött. Annyira türelmes baba.
A kalandos utunk után meg az Ambulancia varázsolt el. A hely szép, kedves gyerek szemmel nézve is megnyugtató. Hát még az orvosok! Dr.Havas Katalin fogadott minket. Bűbájos ez a hölgy. Valahogy azt érzed, hogy hatalmas hullámokban ömlik rád és Bebére a szeretete. Megkaptuk a millió vizsgálatra a tervet, néhány időpontot, megvizsgálta Bebét is. Nagyon elégedett volt vele. Se szív probléma, de a hipotónia is szinte teljesen eltűnt. Aztán jött az igazi csoda. Ő nem csak Bebe fizikai állapotára volt kíváncsi, hanem a mi lelkinkre is. Az egész családéra. Bőven hagyott időt beszélgatésre is, és bemutatott egy Down dada hölgynek is. A Down dada szolgálat arra való, hogy olyan emberek segítsék át a krízis helyzeten az új családokat , akik maguk is hasonló cipőben járnak. A mi dadánk Nagy Krisztina lett. Neki nyolc éves a DS fia. Érdekességként egy ikerpár tagja, ahol a másik baba egészségesen született. Kaptam infót óvodáról, lehetséges iskoláról, támogatásokról, és millió hasznos dologról, de a lényeg az volt, hogy olyan emberrel beszéltem aki pontosan értette a félelmeimet. Nagyon jó érzés volt! Furcsa az volt, hogy a Máv-ban pontosan tudták, hogy őt kell kihívniuk a kórházba , de nem tették. Valószínűleg attól féltek, hogy ha még nem is biztos a diagnózis rosszul viselném egy lehetséges sorstárs felbukkanását. Az orvosi gárda olyan orvosokból állt össze akik sokszor munkaidőn felül vállalták ezeknek a gyerekeknek a gondozását. Itt tényleg nem csak egy kórtörténet a gyereked, hanem egy gyerek, akit itt szeretnek.
Máté is járt Jánossal aznap a nefrológián, ahonnan most három év után egészségesként elbocsájtották. Hurrá Máté!

3 megjegyzés:

kökény bori írta...

őrületes dolgokat mesélsz - rohangál a sok borsó a hátamon az örömtől, hogy ilyen helyek vannak ilyen klassz emberekkel és megtervezett/szervezett programokkal-vizsgálatokkal és ti el is juttok oda (hm-a nyílvessző sebességével ugyebár...)
csók a hat habostortának

Mama írta...

Hát igen, ritka az ilyen. Meg kell ám becsülni minden kis dolgot meg nagyot. Meg meg kell tanulni örülni újra mindennek,mert a boldogság az jár még egy sérült gyerekes családnak is, csak ez mirajtunk (is?) múlik.Na jó, ma filozófikus hangulatban vagyok!

anyanya írta...

Tudom milyen jó érzés amikor végre egy olyan helyre érkezel, ahol szeretnek, ahol az emberek szerelemből végzik a munkájukat, és nem sajnálkozó arccal bámulnak Rád, hanem reményt és ERŐT adnak. Tiszta szivből örülök. Egyszer olvastam valahol, azt hiszem a Nők Lapjában egy DS kisfiú apuka nyilatkozatát, és ő mondta, hogy sokszor sajnálkozva, szomorúan néznek rájuk az emberek, pedig szomorúság nincs a pakliban...
És nem utolsó sorban gratula Máténak, csak igy tovább!!!!